Forrás: ITT

A történet főszereplője Rizwan Khan (Shah Rukh Khan alakításában), egy Asperger-szindrómában szenvedő férfi, aki esetlenül, jellegzetes fejtartással mozog, retteg a sárga színtől és az éles hangoktól, viszont leleményesen javít meg bármit, ami a kezébe kerül. Az USA-ban dolgozó (és itt egyetemet végzett) testvére anyjuk halálát követően befogadja Rizwant, sőt, munkát is ad neki. Főhősünk éppen testvére szépségápolási cikkeit árulja, amikor egy szalonban találkozik a gyönyörű, de hindu Mandirával (a karaktert Kajol kelti életre). A nő (akinek korábbi házasságából született egy fia, Sameer) máshogy viszonyul a kissé „kelekótya” Rizwanhoz, mint a többség, s utóbbi rövidesen bele is szeret (bár nem tudja jól kimutatni érzéseit betegsége miatt). A film egyik legszebb jelenetsorozata, amikor Rizwan lényegében fogadást köt a már egy évtizede San Franciscóban élő Mandirával: ha tud neki olyat mutatni ebben a városban, akkor elveheti feleségül. Ahogy ez lenni szokott, a küldetés kis nehézségek árán, de sikerül, így a különböző vallású pár összeházasodik, Sameer ráadásul iszlám hitre tér, s felveszi a Khan vezetéknevet.

Ha egy hollywoodi filmben lennénk, akkor akár véget is érhetne a film itt, egy happy enddel. Ám a család boldogságának egy csapásra véget vet a 2001. szeptember 11-i terrortámadás. A muszlim vallásúakat zaklatni és üldözni kezdik, s végül ez a hullám a Khan család otthonát is adó csendes kisvárost is eléri: Sameert néhány fiatal megveri a vallása miatt, s belehal sérüléseibe. Mandira nem tudja elviselni a fájdalmat, összeveszik Rizwannal, akinek azt mondja, hogy addig ne jöjjön vissza hozzá, amíg meg nem mondja az elnöknek, hogy nem terrorista.

Így Rizwan elindul, hogy találkozzon az elnökkel, s itt a film átvált egyfajta road-movieba, s utazása során segít egy hurrikán sújtotta falun, letartóztatják terrorizmus gyanújával, majd elengedik, mert segítségével az Al-Káida egyik amerikai vezetőjét tudják elfogni. Utazása végén, amikor már Barack Obama veszi át az elnöki széket, egy riportercsapat hírverésének hála, találkozik az elnökkel és el tudja mondani híres mondatát: „My name is Khan and I’m not a terrorist!”, ráadásul feleségével is kibékül, azaz mégis happy end a vége.
A film részben illeszkedik a bollywoodi filmek világába, hiszen két és fél órás hosszával átlagosnak számít Indiában (ahol a színházi előadásokhoz hasonlóan szünetet iktatnak be a filmvetítéseknél). Mégis miben különbözik akkor az indiai filmgyár más alkotásaitól? Egyrészt a külföldi helyszín (USA) nem szokványos az indiai filmeknél, de azért már láthattunk korábban is példákat erre. A legnagyobb különbséget talán az jelenti, hogy hiányoznak a My Name is Khanból a bollywoodban megszokott tömeges táncos-dalos jelenetek, valószínűleg a san franciscói helyszín miatt döntöttek úgy a film készítői, hogy eltérnek a szokásoktól. A képi világ is kissé eltér az Indiában megszokottól, inkább a hollywoodi filmekhez hasonló letisztultság jellemzi.
Külön kiemelendő Shah Rukh Khan, akinek sokan tulajdonítják, hogy Bollywood filmjei egyre szélesebb körben váltak ismertté. Az indiai színész valósággal lubickol a színészi szempontból hálás szerepben: tökéletesen játssza a beteg karaktert, furcsa fejtartásával és járásával, valamint logikájával együtt. Nem csoda, hogy az indiai Oscar-gálának megfelelő Filmfare-gálán 2011-ben elhozta a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Emellett Filmfare-díjat kapott a rendező (Karan Johar) és a női főszereplő (Kajol) is.
A My Name is Khan összességében egy indiai zenével és tökéletes színészi játékkal jól megtámogatott történet arról, hogy mennyire fontos a család és a szeretet, vallástól, pszichikai állapottól és politikai helyzettől függetlenül. Azoknak érdemes megnézni, akik már kicsit megcsömörlöttek a nyugati profitközpontú filmgyártástól, és valami újra vágynak. A film tökéletes lehet arra is, ha valaki fokozatosan szeretne belecsobbanni az indiai filmvilágba.
Forrás: ITT